Megane még nem volt ilyen jó – nem egy nagy mondás, még szép, hogy minden generáció jobb az elődjeinél. Esetünkben viszont ez többet jelent annál, hogy a korhoz igazították a típust. A Renault 19-est követő Mégane nagy dobás volt. Korszerű forma, mindenféle karosszériaváltozat szedántól a kabrióig – közte az akkor különlegességnek számító egyterű, a Scénic –, fejlett biztonsági szint…

A Mégane hamar el is foglalta a helyét a lista élén. Nagy kár, hogy ez a lista a meghibásodási volt.

Aztán a második generációnál a konfliktusmentes dizájn helyett bevállalták a kacsaseggűként elhíresült bátrabb vonalakat, hogy legyen miből visszavenni a harmadiknál. Kellett húsz év, de mintha most talált volna magára a típus, pontosabban most találtak rá a helyes útra a fejlesztéséért felelős renault-sok.

A saját magukat is unó, és az extravaganciától szétfeszülő formatervezőket sem hagyták rajzasztalhoz ülni, ez pedig remek döntésnek bizonyult. A forma épp annyira lett vagány, hogy kitűnjön az átlagból, amire a legtöbb autógyártó törekszik, csak nem mindig jön össze jól. A leginkább véleményes rész az első fényszórók alá kúszó LED-csík, az ötajtós fara viszont tökéletes, este pedig úgy vonzzák a tekintetet a majdnem összeérő piros vonalak, hogy az már szinte balesetveszélyes.

Fontos, hogy egy autó érzéseket váltson ki.

A cikk folytatása:

http://player.hu/auto-motor-2/renault-megane-1-2tce-131-bose-teszt/